Zajlik a Mosoni- Duna. Gondoltam ezek a jégtáblák nem cél nélkül úszkálnak. Mertem feltételezni, hogy útjukat majd a nagy Duna sebes vizében folytatják. Teljesen véletlen így is lett. Gondoltam megörökítem az utókornak is ezt a látványt. Azt, amit utoljára én is körülbelül 6 évesen láttam, és arra is csak azért emlékszem mert a családi fotóalbum rejtegetet pár képet arról, ahogy hugommal cipeljük a nálunk kétszer nagyobb táblákat nyakig elázva.
Sura keresett meg azzal, hogy ha írok, szívesen publikálja. Témának felvetődött a vasút a fotázás is, aztán gondoltam, ha már Sura kalandjai tűzön vízen át, akkor legyen stílusos, és egy kis Droska vendégkalandaival gyarapodjon a blog.
Mindent gondosan megtervezve feküdtem le 15-én este. 16-án reggel aztán a redőnyt felhúzva a napsütés kegyetlen ereje vetett véget minden reményemnek, így kicsit szomorkásan is, de elindultam az állomás felé. Na igen, vonattal járok fotózni, gyors, olcsó, na meg Szőnybe mentem. Szőnybe, ahol vártak rám a szigetek és a befagyott Kis-Duna. Vonatomról leszállva elémtárult a jeges igazság. Hála az égnek, aggodalmam alaptalan volt, a Nap még nem hatolt be ebbe a kis birodalomba. Sapkát húztam, elő a gépet és irány. Át az első kőrakáson, egy lékhorgász mellett, aki a hideget egy kis tábortűzzel próbálta ellensúlyozni. Pár perc nézelődés után irány a kis ösvény immár az első szigeten. Utam először balra vezetett, ahol nagyobb vízálláskor beömlik a Duna a kis ágba. Örültem, a víz kicsi, a jég vastag, irány exponálni az első képeket a jégen feküdve. A málnaszörp hűlt meg bennem, mikor a jég meg-meg roppant alattam. Zajló jég fotozása teljesítve, iszkiri el a jégről, irány a második (a külső) sziget.Itt sajnos a Nap "romboló" hatása már erőteljesen megfigyelhető volt. 20 perc séta után már-már azt hittem esik az eső és sosem érek a végére. Útközben méteres farönkök, félig megfagyott gazerdők nehezítették előrehaladásom, de ezekkel mit sem törődve törtem a cél felé. Féltem, hogy a túlsó oldalon nem lesz majd elég jég, hogy visszamenjek a partra. Nem is volt (biztos azok a negatív kisugárzások), egy meredek fal és 6 Duna-kő fogadott libasorban a vízben. Visszafordulni nem volt időm, mert mire újra ideértem volna a parton, minden megolvad. Nem volt más választásom: át a vízen, egyensúlyozva a köveken. Sikerült. Teljes örömmámorban úszva kiléptem Füzitő felé. Közben hallgattam a síri csendben a jég iszonyatos erejét, ahogy ropogott, meg-meg tört a mélyben. Legkeletebbre új sziget van kialakulóban elég régóta, legutóbb még csak egy fa árválkodott rajta, ma már 5-6 is meggyökeredzett a kis hordalékkúpon. Szerencsémre, nem kellett igénybevennem a külső sziget kőzárását újra egyensúlyozva a vízben, mert a szigetet meg lehetett közelíteni a másik oldalról is. Nem túlzás, több száz kagyló házán átverekedve magam sikerült partot érnem. András boldog volt. Kibontakoztattam művészi énem. Feküdtem, térdeltem, sáros és vízes lettem, egy-egy kép érdekében, de nekem mindegyik megérte. Miután kellőképpen átfagytam, elfáradtam elindultam a szőnyi megálló felé, immár a parton. Végigcsodáltam a Kis- Duna érintetlen jégpáncélját a vízbe fagyott csónakokkal és hatalmas fatörzsekkel. Itt már helyenként sajnos sárban járkáltam, de a parton közvetlen még mindig a jég volt az úr. Kiindulási pontomhoz érve még rámentem a jégre, csúsználni egy jót, aztán sárosan térdig vizesen felszálltam a még szép állapotban lévő új motorvonatok egyikére. Alig voltam feltűnő jelenség, de én csak vigyorogtam mindenkire, aki jól megnézte a ruházatom. Itthon forró tea társaságában a dunyha alatt pihentem ki az aznapi kis túrámat. Másnapra a jégtáblák elosontak a vízről, a szigeteket birtokba vette az olvadás és a sár.
